2. rész - A hülyeség határtalan

** Nashley szemszöge **

Bár későn feküdtünk le, viszonylag hamar megébredtem. Ikrem még javában húzta a lóbőrt mellettem. Olyan békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Nem úgy, mint Iman-nek. Alig, hogy átfordultam a másik oldalamra, tompán érzékeltem, hogy valami rezeg a párna alatt. És nem az én térfelem.
Vivs mordult egyet és mocorogni kezdett. Egy pillanattal később azt vettem észre, hogy valami elszáguld a fejem mellett és a fal melletti ruhakupacban landol.
- Ejjha, alacsonyan szállnak a telefonok. - néztem nagy szemekkel és felültem.
- Te is ott fogsz kikötni, ha még egy szót szólsz. - mormogta Vivs a párna alatt.
- Na azt megvárom. Amúgyis nem én keltem bal lábbal, hanem a nagyságos kisasszony és nem értem mi baj van. - elmélkedtem mire húgom neki lendült és a lábamnál fogva kiborított az ágyból. - Hah ezt megjegyeztem  Gyalog jössz a koncertre nem érdekel! És csak hogy tudd, két órán belül már itt se leszek. Na csövi.
Erre sajgó hátamat tapogatva kikecmeregtem a szobából, le a konyhába.
- Szia Tündérke! Hát a testvéred merre van? - fogadott Apu széles mosollyal.
- Még javában ölelkezik az ággyal és szórakozásképp engem lököd ki belőle. - válaszoltam, miközben magamhoz ragadtam a gabonapelyhet. Alaposan megborítottam - megtehettem, mert rajtam kívül senki nem szereti otthon. - Anya?
- Dolgozni ment. Nemsokára én is indulok. - kortyolgatta a tejeskávét.
Az órára néztem. Pont 11 óra volt. Ekkor jutott eszembe, hogy még be se avattuk a szülőket a délutáni programunkba.
- Öhm... Apa. Ma nem leszünk itthon Vivs-szel, mert koncertezni megyünk.
- Rendben. De azért néha adjatok magatokról élet jelet. - kacsintott rám.
- Ne aggódj fogunk! - jelent meg az ajtóban tesókám gyűrött feje.
Tíz perccel később egyedül maradtunk a házban Vivian-nal.
- Te Nash... - szólalt meg ikrem.
- Hmmm? - néztem rá kérdően.
- Ugye elviszel magaddal? És kocsival? - vette elő a bociszemeket.
- Még meggondolom. Hmm... - fordultam el, nehogy meglássa mekkorát vigyorogtam.
- Tudom, hogy mosolyogsz. - kuncogott mögöttem.
- Na jó, legyen. De akkor csipkedd magad,  mert még fel kell szednünk Im-et és Blaire- t is.
Végre el tudtunk indulni. Blaire háza előtt hatalmasat dudáltam.
- Mi az lefejelted a  dudát Nash? - kérdezte, miután becsapta maga mögött a kocsiajtót.
- Igen. Elég jól sikerült nem? - válaszoltam helyettem Vivs. Végre Im-nél voltunk. Ő már ott álldogált a kapuban.
Mikor meglátott minket hatalmas vigyor terült el az arcán és behuppant Blaire mellé.
- Nálad vannak a jegyeeeek? - igazgattam a visszapillantó tükröt miközben rátapostam a gázra.
- Ohhh a francba. Tudtam, hogy valamit lefelejtettem. - kerekedtek ki a szemei mire én ráugrottam a fékpedálra. Vivs, aki még nem kötötte be magát, lefejelte a szélvédőt.  Ekkor megláttam Im arcát ahogy szakad a nevetéstől és ahogy épp Blaire püföli.
- Hahaha, marha vicces. - nézett hátra a homlokát dörzsölgetve Vivian.
- Ezért Im veszi a koncert után a kaját. - nevettem. Bár dugóba is keveredtünk  egy fél órán belül mégis sikerült odaérnünk a stadionhoz.
Áhítattal álltunk  meg a bejárat előtt.

A vancouver-i stadion

** Vivian szemszöge **

- Nashley te hova szaladsz? - kiáltottam elszáguldó ikrem után. Alig, hogy lekezelték a jegyeinket ő külön utakra indult a stadion közepe fele. Elég sokan itt ácsorogtak már, hisz fél óra múlva kezdés.

- Kíváncsi vagyok, mit talált ki... - hümmögött mellettem Im.

- Szerintem rohadt gyorsan húzzunk utána, mert elveszítjük szem elől és tudjátok milyen Nash.... - szólt Blaire.

- Na ja... - sóhajtottunk egyszerre mindannyian. Ikrem bármi hülyeséget képes kitalálni és azt minden áron véghez vinni. Indultunk volna szaporán utána, de ő már jött szembe velünk lelkendezve.

Kézen fogott mindannyiunkat és húzott maga után.

- Öhm Nash... - lépegettem döbbenten utána. - Hova is megyünk?

- Csend. Majd mindjárt meglátjátok. Jó helyről akarom végigtombolni a koncertet. - válaszolt elszántan, majd valami lépcső fele fordult.

- Most komolyan... Mi lehet jobb hely a színpad előtti első sornál? - értetlenkedett szem forgatva Blaire.

- Azt én is szeretném tudni. - mondtam, miközben szuszogva lépegettem felfele. Nash irtó gyors tempót diktált. Végre lestoppolt.

- Itt vagyunk. - nézett ránk büszkén.

- Oks. De hol az az itt? - forgolódott Im. - Én nem látok semmit. És az a gáz, hogy a színpadot sem.

- Jajj, innen nem is fogod. - magyarázott türelmetlenül Nash. Jobban körülnéztem  Valahol a stadion tetejében lehettünk. 

- Hát akkor? - néztem rá rosszat sejtve.

- Oda mászunk ki. - mutatott az egyik széles tartó gerendára. Az pont a színpad fele ívelt és még a világítást se kaptuk volna szembe. Egy bökkenő volt csupán: a több mint 15 méteres magasság a padló és a gerenda között.

- Te elme hibbant  vagy Nash. - mormogtam, de már nem volt kinek. Az érintett épp akkor mászott ki középre és kényelmesen helyet foglalt törökülésben. 

Kénytelen kelletlen mi is utána másztunk, bár Im kicsit tériszonyos volt. Még se hagyhattuk ott bolond ikremet egyedül, még a végén baja esik. 

- Sziasztok. Mizu? - vigyorgott ránk.

- Nashley Evans ezért még meglakolsz. - nézett szúrósan rá Blaire, én pedig lelkesen bólogattam.

- Hahaha, várom. - vigyorgott csúfondárosan Nash.

- Még egy szót szólsz lelöklek. - fenyegette Im is.

- Tény ami tény: innen sokkal jobb a látvány. - súgtam Iman-nek. Ő bólogatott.

- Az. De sshhh... Még felbátorítod Nashley-t, hogy a közeljövőben is ilyen hajmeresztő mutatványokat találjon ki. - kuncogott.

- Nézzétek ott van Logan.- sikítottam egyszer csak fel, mikor a színpadot ellepték a kedvenceink.

- Meg James, meg Carlos, meg Kendall, Meg John és Edward. - pattogtak mellettem barátnőim.

Jajj csak egyszer néznének fel, csak egyszer... Imádkoztam csendesen magamban. Logan mosolya teljesen lenyűgözött. Kishíjján leszédültem szokatlan ülőhelyemről.

Megkezdődött a koncert.

Először a Big Time Rush lépett fel az Elevate-tel majd Jedward-ék alakítottak egy Backstreet Boys szám feldolgozásával.

Már javában tomboltunk a koncertre, mikor Im oldalba bökött.

- Mondjad. - néztem rá egy pillanatra visszatérve a földre. Ő Nash fele mutatott. Ikrem annyira előrehajolt, hogy félő volt, hogy előreesik az amúgy se túl stabil töröküléséből.

- Nash... - kiáltottam rá.

De ez volt a legrosszabb amit tehettem. Nashley megijedt és előrebukott. Mindannyiunkkal együtt, mert egy emberként kaptuk utána. Sikítva és behunyt szemekkel vártam a fájdalmas találkozást a színpad parkettájával, vagy a hangszerekkel. De legnagyobb csodálkozásomra puhára estem... Sikerült volna a trambulinra esnem? De egy nyögés alattam eloszlatta a pillanatnyi reményemet is...